Egy zsidó lány álma a mennyországról

A koromfekete éjszakai eget bámultam, amikor hirtelen egy vakító arany fénysugárra lettem figyelmes. Olyan volt, mintha egy hatalmas rés nyílt volna az égbolton, és bepillantást engedett volna a „túloldalra”. Éreztem, hogy valamilyen láthatatlan erő a magasba emel, és rájöttem: a mennyországba tartok! Amikor megérkeztem, ámulva néztem a körülöttem ragyogó, csodálatos aranyfényt. Izgatottan vártam, hogy meglássam, kik vannak ott, és mi történik körülöttem. De senkit sem láttam, és úgy tűnt, semmi sem történik. Csak a gyönyörű fény ragyogott mindenütt. Hamarosan eluntam magam, és visszatértem a földre.

Amikor felébredtem, kissé nyugtalanított az álom, de nem foglalkoztam vele különösebben. Elfelejteni azonban soha nem tudtam. Évekkel később értettem meg a jelentését.

A mennyország nem „zsidó” elképzelés, vagy mégis?

Ahogy idősebb lettem, megtudtam, hogy a mennyországba (vagy a pokolba) vetett hitet nem tartják különösebben zsidó elképzelésnek. Népünk tagjai közül sokan legfeljebb bizonytalanul hisznek valamiféle halál utáni életben – ha egyáltalán hisznek benne. A modern judaizmus inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy ebben a világban tegyünk jót, hiszen a jó cselekedet önmagában is jutalom. A szó szerinti értelemben vett halál utáni élet helyett inkább abban reménykedünk, hogy tovább élünk az eredményeinkben, a gyermekeinkben és mások emlékezetében.

Egyrészt éppen ezt szeretem a judaizmusban: hogy hangsúlyozza az itt és most végzett jó cselekedetek fontosságát. Akár vallásos valaki, akár világi, nagyon is észszerű arra törekednie, hogy már most hozzájáruljon egy jobb világ megteremtéséhez. Csakhogy mindannyian tudjuk, hogy ez az „itt és most” egyszer mindannyiunk számára véget ér. És mi lesz azután?

Az élet meglehetősen furcsa értelmet nyer, ha úgy gondoljuk, hogy a halállal mindennek vége. A legtöbb ember számára ez a gondolat ijesztő vagy lehangoló, esetleg mindkettő. Nem csoda hát, hogy sokan egész életükben vagy megpróbálnak megfeledkezni a halálról, vagy arra törekednek, hogy már itt a földön mennyországhoz hasonló, fájdalomtól mentes életet teremtsenek maguknak. Csakhogy ez soha nem valósulhat meg teljesen. Ha pedig ebben az életben nem érhetjük el a mennyországot, akkor mi a legtöbb, amiben reménykedhetünk?

Az örökké tartó dicsőség

„Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem. Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön! Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!” (Zsoltárok 73:24–26)

Ászáf zsoltárában is megjelenik az a reménység, hogy örökké Istennel lehetünk. Sőt, számára éppen ez a legfontosabb a mennyországgal kapcsolatban. Amikor azt kérdezi: „Kicsodám van az egekben?”, az természetesen nem azt jelenti, hogy a mennyországban csak ketten lesznek. Arra utal, hogy az örök élet azoknak az „öröksége”, akik Istent mindennél és mindenkinél jobban szeretik ezen a földön.

Ha a mennyország azt jelenti, hogy örökké örülhetünk Isten jelenlétének, akkor ez a lehető legmélyebben gyökerezik a zsidó hagyományban.

Ászáf azt mondja, hogy Istennel semmi és senki nem vetekedhet – sem ember, sem más dolog. Gondoltál már úgy a mennyországra, mint arra a helyre, ahol Isten minden másnál nagyobb és semmihez sem fogható megelégedést ad, és ahol örökre betölti a legmélyebb vágyainkat? Ha ebben az életben valaki vagy valami másra vágyunk mindennél jobban, akkor miért gondolnánk, hogy a következő életben éppen Istenre vágyunk majd a leginkább?

Ha a mennyország valóban az, aminek a Héber Biblia leírja – örökké tartó öröm Isten jelenlétében –, akkor ez az elképzelés a szó legeredetibb és leghagyományosabb értelmében zsidó. Ha tehát nehezedre esik a halálra gondolni, de a mennyország gondolata sem tölt el különösebb lelkesedéssel, akkor az nem azért van, mert zsidó vagy.

Az örökkévalóság célja

„Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott.” (Prédikátor 3:11)

A Prédikátor könyve lehet lehangoló vagy vigasztaló olvasmány, attól függően, hogyan tekintünk rá. Megmutatja, mennyire természetes, hogy elcsüggedünk és csalódottságot érzünk az élet nehézségei, igazságtalanságai és különösen mulandósága miatt. A könyv szerzője azonban – akit sokan Salamon királlyal azonosítanak – azt is felismerte, hogy az élet sokkal többről szól annál, mint amit „a nap alatt” látunk. A könyvben újra és újra úgy mutatja be Istent, mint Teremtőt, ajándékozót és bírót. A fenti igevers pedig nagy reménységet ad nekünk, amikor szembesülünk saját halandóságunkkal.

Örökkévalóság a szívünkben

Eltérhetnek a vélemények arról, hogy pontosan mit jelent az, hogy Isten az örökkévalóságot az ember szívébe helyezte. Egy azonban biztos: ez többet jelent a puszta túlélési ösztönnél. Minden állatban megvan az önfenntartás ösztöne, de bennünk, emberekben ennél valami több is van. Nemcsak azt szeretnénk, hogy az életünk folytatódjon, hanem azt is, hogy legyen értelme. Tapasztalatból tudjuk, hogy minden jó dolog egyszer véget ér. De van egy kérdés, amely újra és újra foglalkoztat bennünket, és amely alapvetően szellemi természetű: Mi értelme van a jónak, ha nem tart örökké?

Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy többre vágyjunk annál, mint amit halandó életünk nyújthat. A Prédikátor egész könyve azt mutatja meg, hogy bármennyire is próbálunk valamiféle földi mennyországot teremteni magunknak, ez soha nem fog sikerülni. Ha nincs örökkévalóság, ha úgyis porrá leszünk, és idővel minden, amit tettünk vagy elmulasztottunk, feledésbe merül, akkor mindenféle mentális tornamutatványt kell végeznünk ahhoz, hogy meggyőzzünk magunkat: van értelme az életünknek.

A szívünk mélyén érezzük, hogy az örökkévalóságra teremtettünk. Ez pedig felvet egy fontos kérdést.

Istennel vagy Isten nélkül szeretnénk tölteni az örökkévalóságot?

Magától értetődőnek tűnhet, hogy ha létezik mennyország, akkor mindenki szeretne odajutni, és minden rendes ember meg is érdemelné, hogy helyet kapjon benne. De mi van akkor, ha a mennyország valóban olyan, amilyennek a Biblia az imént bemutatta? Biztos, hogy oda szeretnél jutni? És egyáltalán mit jelent az, hogy valaki megérdemli?

Ha hajlandó vagy őszintén feltenni magadnak ezeket a kérdéseket, lehet, hogy a saját válaszod is meg fog lepni. Én legalábbis nagyon meglepődtem. Rájöttem ugyanis, hogy a mennyország addig nem igazán vonzó számunkra, amíg nem vágyunk arra, hogy megismerjük, szeressük és imádjuk Istent azért, aki Ő valójában. Úgy tűnik, ez sem a zsidóknak, sem a nem zsidóknak nem jön természetesen. De nem kell beérnünk azzal, ami a természetünkből fakad.

És ezzel vissza is érkeztem a gyermekkori álmomhoz, amelyben a mennyországban jártam, és amelynek jelentését csak évekkel később értettem meg.

Álmomban lenyűgözött Isten szépsége, de amikor körülnéztem, nem őt kerestem. Ehelyett azokat az izgalmas helyeket, érdekes embereket és élményeket kutattam, amelyekről azt feltételeztem, hogy Isten készítette elő őket számomra.

Visszatekintve az álmom arra tanított meg, hogy ha nem vágyom Istenre mindennél jobban, akkor valójában a mennyországra sem vágyom. Hittem Istenben, és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy másokat is hitre segítsek. Mégis hajlamos voltam inkább azokhoz a jó dolgokhoz ragaszkodni, amelyeket Tőle kaptam, ahelyett, hogy igazán átéreztem volna annak az örömét, hogy Hozzá tartozom.

Amikor felismertem, milyen megdöbbentően felszínes az Istennel való kapcsolatom, megrémültem. Arra kértem Istent, hogy változtassa meg a szívemet. És ő megtette.

A Héber Biblia világossá teszi, hogy a mennyországban minden másnál teljesebben tapasztalhatjuk meg Isten jelenlétét.

Bármi mást is tartogasson számunkra a mennyország, a Héber Biblia egyértelművé teszi, hogy ott Isten jelenlétét és csodálatos tulajdonságait minden korábbinál teljesebben tapasztalhatjuk meg. Isten bizonyos tulajdonságai, például szépsége és dicsősége, természetüknél fogva vonzóak számunkra. Ezek azonban elválaszthatatlanok hatalmától, tekintélyétől és sok más olyan tulajdonságától, amellyel Ő rendelkezik, mi viszont nem. Lényének ezen aspektusai rádöbbentenek minket: sokkal kevésbé vagyunk urai a saját életünknek, mint ahogyan azt hinni szeretnénk.

A mennyország és te

És mi a helyzet veled? Nem tudom, hogyan viszonyulsz Istenhez. De ha ebben az életben figyelmen kívül hagyod vagy tudatosan kerülöd Őt, joggal kérdezhető: valóban úgy gondolod, hogy az örökkévalóságot Vele szeretnéd tölteni?

Legtöbbünket érdekel, mit adhat nekünk Isten, vagy mit tehet értünk. És ezzel önmagában nincs is semmi baj. Sokan azonban egyszerűen vállat vonunk, amikor arról van szó, hogy Ő mit szeretne vagy várna el tőlünk. Figyelmen kívül hagyjuk ezeket az elvárásokat, vagy akár nyíltan el is utasítjuk azokat. Ezzel viszont már baj van. A Biblia ezt bűnnek nevezi, és azt tanítja, hogy ez a probléma az emberiség történetének kezdete óta jelen van.

A bűn nem csupán valamilyen erkölcsi botlás. A lelkünk mélyén gyökerező rendellenesség, amely miatt annyira ragaszkodunk a saját utunkhoz, hogy képtelenek vagyunk megadni Istennek azt a bizalmat és engedelmességet, amely megilleti Őt. Ha pedig már itt és most sem tudjuk elfogadni, hogy Istennek joga van határokat szabni számunkra, hogyan gondolhatjuk, hogy örökké a jelenlétében szeretnénk lenni, pláne, hogy mi erre jogosultak lennénk?

A rossz hír az, hogy úgy tűnik, egyikünk sem képes úgy vágyakozni Istenre, ahogyan kellene – úgy, hogy az eljövendő világban valóban örömünket leljük benne. Ezért mondta Jesája/Ézsaiás próféta:

„Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk.” (Jesája/Ézsaiás 53:6)

Isten azt szeretné, hogy megismerjük Őt, és örökké örömünket leljük Benne.

A jó hír azonban ugyanebben az ézsaiási fejezetben található:

„de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.” (Jesája/Ézsaiás 53:6)

Olvasd el az egész fejezetet! Gondold végig, miről szólhat! És ne feledd, hogy Jesája könyve a Héber Biblia része.

Mi úgy hisszük, hogy Jesája nem másról beszél, mint a zsidó Messiás, Jézus eljöveteléről. Ő az, aki megvált bennünket, és lehetővé teszi, hogy vágyakozzunk Istenre, elfogadjuk a tőle kapott megbékélést, és örömünket leljük abban, hogy Ő az Isten, nem pedig mi.

Isten azt szeretné, hogy örökké ismerjük Őt, és örömünket leljük Benne. Nem úgy, mint egy mesebeli tündérben, aki minden kívánságunkat teljesíti, hanem mint Teremtőnkben, aki szereti a lelkünket.

Természetfeletti módon képes megváltoztatni a szívünket, és újra felébreszteni bennünk a vágyat Iránta, hiszen Ő minden valódi jó forrása ebben a világban és az eljövendőben is.

Velem is ezt tette. Kérd Őt te is erre! Ha szeretnél ehhez segítséget kapni, lépj velünk kapcsolatba! Kattintsd ide!