A történelmi Jézus nyomában

Artúr királytól Mulanon át Shakespeare-ig számos történelmi alak létezését kérdőjelezték meg az emberek. Jézus sem kivétel ez alól.

Az anglikán egyház¹ felmérése szerint Angliában ötből két ember úgy véli, hogy Jézus mitikus alak volt – más szóval, hogy nem volt valóságos; és hogy az evangéliumok (az Újszövetségben Jézus életéről szóló beszámolók, amelyeket négy követője: Máté, Márk, Lukács és János ismertetett) tulajdonképpen összeesküvés-elméletek.

Jézus, vagyis Jesua valóban létezett.

A történelmi feljegyzések azonban megcáfolhatatlanok. Jézus, vagyis Jesua valóban létezett. Valódi zsidó ember volt, aki zsidó anyától született Izraelben az első században; és a zsidók és a pogányok figyelmét megkerülhetetlenül magára vonta. Függetlenül attól, hogy Jézus állításait sértőnek találod-e vagy sem, és függetlenül attól, hogy szerinted Jézus egy jó tanító, egy hamis Messiás vagy az igazi volt – a fenti statisztika riasztó azon egyszerű tény miatt, hogy Jézus valóban létezett.

A történelmi Jézus keresése

Hogyan kérdőjeleződött meg Jézus létezése? A válasz a modern bibliatudomány változó tendenciáiban rejlik. A történelmi Jézus keresésén azt a kísérletet értjük, amely során Jézus életét igyekeznek rekonstruálni – és amelynek során különböző tudósok megkockáztatták azt az állítást, hogy a Jézusnak nevezett személyt kitalálták.

A bibliatudomány azonban az ellenkező irányba fordult, megerősítve Jézus létezését, és megválaszolva a szkeptikusok által felhozott leggyakoribb ellenvetéseket.

Ellenvetés #1: „Ha Jézus valóban létezett, miért nem olvashatunk róla a Biblián kívül?”

Vannak szerzők és történészek, akik az Újszövetségen kívül is említést tesznek Jézusról. Csak róluk nem hallunk túl gyakran. Tacitus a Római Birodalom korai időszakának kiemelkedő történésze volt. Az Évkönyvek című művében ír Jézus haláláról és a római keresztények létezéséről:

„Ezért a híresztelés elhallgattatása végett [azaz, hogy ő rendelte el Róma felgyújtását], [Néró] másokat tett meg bűnösnek... és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört nem csak Iuadeában, e métely szülőhazájában, hanem Róma városában is.” ²

Tacitus Jézust egy lázadó szekta vezetőjeként említi, amelynek „káros hiedelme” – miszerint Krisztus a zsidók isteni királya – Néró uralkodása alatt (Kr. u. 54–68) terjedt el. Ő az egyetlen kortárs nem keresztény történetíró, aki feljegyzi, hogy Poncius Pilátus volt felelős Krisztus kivégeztetéséért.

Tacituson kívül Suetonius és az ifjabb Plinius római írók is említést tesznek a keresztény szektáról. Suetonius Krisztus nevének egy elferdített változatát használja: „Iudaeos impulsore Chresto assidue tumultuantis Roma expulit [mivel a zsidók Chrestus ösztönzésére állandóan zavart keltettek, kiűzte őket Rómából]”.³ Ifjabb Plinius eközben Traianus császárhoz fordul egy levélben, amelyben különböző kérdéseket tesz fel a tartományában történő keresztény kivégzésekkel kapcsolatban.

Josephus, a Jézus korában született jelentős zsidó történetíró említést tesz Jézusról és a keresztényekről. A kontextus kedvéért: Josephus nem volt népszerű a zsidók körében. Miután rövid ideig részt vett az első zsidó–római háborúban (Kr. u. 66–73), átállt a másik oldalra, és Kr. u. 69-ben Vespasianus császártól római állampolgárságot kapott. Ezt követően a rómaiakat segítette a júdeai felkelések leverésében. Rómában írta meg A zsidók története című művét.

Josephus fontos forrás a „történelmi Jézus keresésében”, mivel megemlíti Bemerítő Jánost. Leírása megegyezik az evangéliumi beszámolókkal, bár a bemerítésre vonatkozó magyarázata némileg eltér:

„János, akit Bemerítőnek hívtak, ... jó ember volt, aki a zsidókat az erény gyakorlására, egymás iránti igazságosságra és Isten iránti jámborságra, valamint bemerítkezésre szólította fel. Azt tanította, hogy a bemerítkezés Isten tetszésére való, feltéve, hogy nem bizonyos bűnök bocsánatára, hanem a test megtisztításának céljából esnek át rajta, miután a lélek már megtisztult az igazságosság által... Heródes attól tartott, hogy az emberekre gyakorolt rendkívül nagy meggyőző ereje lázadáshoz vezethet... Ezért sokkal jobbnak tartotta, hogy elfogja és megöli, mielőtt lázadást okozna, mint hogy később, a lázadás bekövetkezte után kelljen megbánnia, hogy ilyen bajba került. Heródes eme gyanúja miatt Jánost láncra verve küldték Machaerusba, abba az erődítménybe, amelyet fentebb említettünk, és ott megölték.”⁴

A zsidók története című művének egy sokat vitatott szakaszában⁵, a Testimonium Flavianumban Josephus Bemerítő Jánoson kívül Jézusról is említést tesz:

„Ezekben az időkben élt Jézus, egy bölcs ember, ha ugyan embernek kell nevezni őt. Mert rendkívüli tetteket művelt, és az igazságot örömmel elfogadó emberek tanítója volt. Sok zsidót magához vonzott, és sok görögöt is. Ő volt a Krisztus. Amikor legfőbb embereink följelentésére Pilátus kereszthalállal büntette, nem hagyták el azok, akik kezdettől fogva szerették. Ő ugyanis megjelent nekik három nappal később újra élve, amint ezt és sok más dolgot megjövendöltek róla az isteni próféták. És a mai napig sem tűnt el azoknak az embereknek a tömege, akiket őróla keresztényeknek neveznek.”⁶

Ezt a szövegrészt korábban biztos bizonyítéknak tekintették arra, hogy Josephus tudott Jézusról, de később egyes tudósok megkérdőjelezték a hitelességét – Josephus végül is nem volt keresztény. Sok tudós ma már úgy értelmezi, hogy a szöveg alapvetően hiteles, némi keresztyén módosítással. (Amikor Josephus Jézust „Krisztusnak [ami Messiást jelent]” nevezi, a módosítatlan szövegben eredetileg „az úgynevezett Krisztus” állt volna.)

Nem feltétlenül szükséges hinnünk abban, hogy Krisztus isteni személy ahhoz, hogy higgyünk a létezésében.

A tudósok többsége ma már egyetért abban, hogy Josephus igazolta Krisztus létezését. Fontos különbséget tenni: Nem feltétlenül szükséges hinnünk abban, hogy Krisztus isteni személy ahhoz, hogy higgyünk a létezésében.

Josephus még egyszer említi Jézust egy olyan szövegben, amelyet a tudósok egységesen hitelesnek és hamisítatlannak fogadnak el:

„Az ifjabb Ananus azonban... összehívott egy bírói tanácsot, és eléje állította Jézusnak, az úgynevezett Krisztusnak a testvérét, akit Jakabnak hívtak, néhány másikkal együtt, és miután törvényszegőként vádolta őket, átadta őket, hogy megkövezzék.”⁷

Még a Talmud is többször említi Jézust, bár becsmérlően. A rabbik, akiknek beszélgetéseiből a Talmud kialakult, a farizeusok szellemi leszármazottai voltak, akikkel Jézus életében rendszeresen érintkezett és vitatkozott. Ezeknek az embereknek, akiket Jézus gyakran megfeddett, minden okuk megvolt arra, hogy rossz hírét keltsék (szokásos állításuk szerint egy zsidó nő törvénytelen fia volt, akit egy római katona erőszakolt meg). De ismétlem: sehol sem kérdőjelezik meg a létezésének érvényességét.

F. F. Bruce így foglalja össze a dolgot:

„Egyes írók fantáziálnak a »Krisztus-mítoszról«, de ezt nem történelmi bizonyítékok alapján teszik. Krisztus történetisége egy elfogulatlan történész számára ugyanolyan axióma, mint Julius Caesar történetisége. Nem a történészek terjesztik a »Krisztus-mítosz« elméleteket.”⁸

Ellenvetés #2: „Még, ha külső források Jézust valóságos személyként írják is le, miért kellene elhinnem bármit, amit az evangéliumokban róla feljegyeztek?”

Vannak, akiknek az a benyomása, hogy a Biblia soviniszta nemzeti mítoszok és népmesék összevisszasága; vagy hogy az Újszövetség egy koholmány, amelyet megtévesztett, műveletlen halászok állítottak össze. Korunk prominens ateistái (Richard Dawkins, Christopher Hitchens) sokat tettek az Újszövetség legitimitása ellen, és megkérdőjelezték Jézus létezését.

A tudósok azonban sokkal megfontoltabb álláspontot képviselnek. Bár csak néhányan hívők – ami magában foglalja az Újszövetségbe, mint isteni kinyilatkoztatásba vetett hitet –; még azok is, akik vonakodnak megerősíteni az evangéliumok érvényességét és hasznosságát, úgy vélik, hogy az evangéliumok eredetileg egy Jézus nevű ember mondásainak és tetteinek szóbeli hagyományozásán alapulnak.

Történelmileg a tudósok az evangéliumokat két kategóriára osztották: a szinoptikus evangéliumokra (Máté, Márk és Lukács) és János evangéliumára.

Ellenvetés #3: „Nem tartalmaz ez a négy változat ellentmondásokat?”

A beszámolók olvasásakor bizonyos szövegrészek ellentmondásosnak tűnhetnek. Márk sokkal rövidebb a többinél. János egyszerű, megragadó hangvétele, és az, hogy Jézus szolgálatát főként Jeruzsálemben helyezi el, eltér a többi evangéliumtól, amelyek elbeszélései Galilea köré összpontosulnak, illetve egyszerűbb, leíró hangvételt vesznek fel. Idővel kritikai iskolák alakultak ki, hogy számba vegyék ezeket a különbségeket. A szövegkritika állítása szerint Máté, Márk és Lukács evangéliumai részben egy feltételezett, „Q”-nak jelölt dokumentumon alapulnak. Az irodalomkritikusok sok energiát fordítottak arra, hogy leírjanak egy elképzelést, hogyan nézhetett ki ez a dokumentum.

A formakritika (ahogyan némileg zavaróan nevezik) azt feltételezte, hogy Márk evangéliuma szájhagyományon alapszik. Márk Péter apostol követője volt, és aki egyes vélemények szerint újraértelmezett és átalakított bizonyos elemeket és narratívákat Péter apostol szolgálatából. Feltételezik továbbá, hogy Lukács és Máté Márkot alapul véve Jézus egyéb, szóban továbbadott mondásait is belevette a beszámolójába; Lukács pedig további szemtanúkat is felkutatott, hogy tanúvallomásaikkal gazdagítsa Jézus életéről szóló beszámolóját.

Lehetetlen összefoglalni a különböző tudományos iskolákat, mivel az evangéliumok harmóniájára és következetességére vonatkozó megállapításaik eltérnek egymástól. Az evangéliumok, mint történelmi dokumentumok természetének megértéséhez hasznos lehet a következő módszer:

A négy elbeszélés szerzői alapvetően nem állnak ellentétben egymással.

A Biblia régebbi változataiban a Jézus életéről szóló beszámolók a következő címet viselik: „A Máté írása szerint való Szent Evangélium”, „A Márk írása szerint való Szent Evangélium”, „A Lukács írása szerint való Szent Evangélium”, „A János írása szerint való Szent Evangélium”. Máté, Márk, Lukács és János Jézus négy különböző követője volt, akik Jézus halála után írtak, és akik megpróbálták a lehető legjobban megörökíteni mondásait, tetteit és messiási állításait.

Ez egyetlen élettörténet, amelyet négy különböző szerző különböző információ-forrásokból merítve ír le. Márk számára ez a forrás Péter volt; Máté számára Márk; Lukács számára Márk és a szíriai hívők széles köre, akikkel Lukács interjút készített Jézus életéről. János számára maga Jézus volt ez a forrás (Jánosról azt gondolják, hogy ő maga az evangéliumának több szakaszában említett „szeretett tanítvány”, aki különleges ismeretek birtokába került a Jézussal való különleges nexusa miatt). Az eltérő nézőpontok miatt különbségek vannak a hangsúlyokban és a megfogalmazásokban, de e négy beszámoló szerzői alapvetően nem állnak egymással ellentétben.

Ellenvetés #4: „Miért nincs fizikai bizonyíték Jézus létezésére?”

Bár a tudományos világ már nem fogadja el az egyházi ereklyéket a történelmi bizonyítékok legitim forrásaként, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek „fizikai” bizonyítékaink (bár az ókorban a „fizikai” és az „okirati” bizonyítékok közötti határvonal sokkal elmosódottabb volt, mint manapság – az okiratok nagyon is fizikai tárgyak, a történelem indexei voltak).

A mai Izrael területén végzett régészeti ásatások során feliratokat, sztéléket, szövegrészleteket és érméket tártak fel, amelyek az evangéliumok (különösen Lukács evangéliumának) részletei és a római fennhatóságú Júdea földrajza és történelme közötti megfelelésre utalnak.

Csak egyetlen példa (a sok közül): néhány évig különböző bibliakutatók a Lukácsban és az Apostolok Cselekedeteiben szereplő bizonyos szóhasználati módokat és helységneveket hibásnak minősítettek. A feliratok és a szövegrészletek azonban megerősítették Lukács szóhasználati szokásait ebben a két könyvben:

Az Apostolok Cselekedetei könyvéről bebizonyosodott, hogy jól reprezentálja az ókori földrajzot. A könyvben szereplő szinte minden várost azonosítottak, és számos várost feltártak. Az Apostolok Cselekedetei Pál római útjáról szóló feljegyzése, beleértve a hajótörést is, az egyik legrészletesebb és leghasznosabb ókori úti beszámoló (ApCsel 27). Lukács, az Apostolok Cselekedeteinek szerzője még az egyes helytartói tisztségek helyes megnevezéseit is ismeri – amint azt a feltárt feliratok mutatják, amelyek Gallio prokonzult (kormányzó) (18:12), Efezus asiarcháit (városvezetők) (19:30–31) és Thesszalonika politarcháit (vezetők) (17:1, 6) említik.⁹

Ahol Lukács olyan tisztviselőt nevez meg, akinek a hivatali címe (amennyiben a hivatalnoki rendszer következetes a rangok és címek tekintetében) valami más kellene legyen, ott a tényleges történelmi feljegyzések alátámasztják az ő szóhasználatát.

Az Új Encyclopedia Britannica tömören összefoglalja:

Ezek a független beszámolók bizonyítják, hogy az ókorban még a keresztyénség ellenfelei sem kételkedtek Jézus történetiségében. Ezt először a 18. század végén, a 19. század folyamán és a 20. század elején tették többen vita tárgyává, azonban kételyeik alaptalannak bizonyultak.¹⁰

A történelmi feljegyzések egyértelműek. Jézus létezett. Ezen sorok írója azonban úgy véli, hogy sokkal több volt, mint egy történelmi személyiség. A négy evangéliumi beszámolót olvasva a zsidókat és pogányokat egyaránt megragadta Jézus személye. Ha ezek az elbeszélések többek, mint folklór; ha ezek nem csupán némelyek élénk fantáziájú fecsegései; és ha még a nem hívőknek is el kell ismerniük Jézus létezését: akkor az evangéliumok nyilvánvalóvá teszik, hogy Jézusnak hatalma van megváltoztatni az életeket.