Szinte hihetetlen, hogy közeledünk október 7-e harmadik évfordulójához. 2023. október 7-én közel 1200 izraelit mészároltak le, közülük 364 embert a Nova zenei fesztiválon, és mintegy 251 embert hurcolt el túszként a Hamász. Mára szerencsére valamennyi túsz hazatért, bár nem mindenki élve.¹

Idén október 27-én izraeli választásokra is sor kerül. A sajtó tele van olyan cikkekkel, amelyek azt vizsgálják, mely kormányzati tisztségviselőket terheli felelősség október 7. eseményeiért. Ez a cikk azonban nem az izraeli politikáról szól. Az izraeliek elmennek majd szavazni, és mindenki a saját meggyőződése szerint adja le a voksát.

Amikor október 7-re emlékezünk, felmerül a kérdés, kit milyen mulasztásért terhel felelősség. De bármi is legyen erre a válasz, egy dolgot fontos látnunk: a gyűlölet, amely a második világháború óta a zsidóság elleni legsúlyosabb mészárláshoz vezetett, nem egyszerűen politikai eredetű.

Lehet ezzel nem egyetérteni, de…

Én spirituális eredetet látok amögött, amit „a világ legrégebbi gyűlöletének” neveznek: az antiszemitizmus mögött.

Mózes első könyvében Isten népet és földet ígért Ábrahámnak. Azt is megígérte, hogy Ábrahám és utódai áldássá lesznek a világ számára:

„És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei.”
(1Mózes 12:1–3, Károli)

A fordítás azt mondja: „a ki téged átkoz, megátkozom azt”, ugyanazt a szót használva kétszer, noha a héber eredetiben két különböző szó szerepel (így hangozna: „aki pedig megvet téged, azt megátkozom”). A lényeg az, hogy Isten tudta: lesznek olyanok, akik átkozni fogják Ábrahámot, valamint utódait, Izsákot és Jákóbot is, akiknek Isten megismételte ezeket az ígéreteket. És mivel maga Isten választotta ki Ábrahámot, az ellene irányuló átkok végső soron Isten ellen is irányulnak.

De miért kerül ekkora hangsúly az áldásra, az átokra és arra, hogy mások is áldásban részesüljenek? Ábrahámon, Izsákon és Jákóbon keresztül született meg a zsidó nép, amely azt a küldetést kapta, hogy Isten valóságát, erkölcsi rendjét és – ha fogalmazhatunk így – személyét megismertesse a világ népeivel.

Ebben nem mindig jártunk sikerrel – elég végigolvasni a Bibliát, hogy lássuk ezt. Mégis sokan úgy vélik, hogy a zsidó nép mindmáig áldást jelent a világ számára, nemcsak a hit területén, hanem az orvostudományban, a jogban, a technológiában és a művészetekben is. És annak ellenére, hogy az évszázadok során újra és újra megpróbálták háttérbe szorítani, jelentéktelenné tenni, sőt elpusztítani a zsidó népet, fennmaradtunk, és továbbra is áldás közvetítői lehetünk mások számára.

A világ keresztényei hitük gyökereit a zsidó népig vezetik vissza, hiszen ebből a népből származott az, akit Messiásnak vallanak: Jézus. Jézus követői között zsidók is vannak, akik benne látják beteljesedni az Ábrahámnak adott ígéretet: azt, hogy rajta keresztül valaki végül áldást hoz majd a világ népeire.

Ilyen örökség fényében érthető, hogy sokan spirituális erőt látnak az antiszemitizmus mögött. Pusztítsd el a zsidókat, és elpusztítod a megváltás reménységét. Pusztítsd el a zsidókat, és elpusztítod Isten áldását. Pusztítsd el a zsidókat, és egyesek talán még azt is gondolhatják, hogy Isten létezésének koncepcióját pusztították el. A holokauszt és a történelem más borzalmai még nehezebben felfoghatóvá válnak – már amennyiben egyáltalán valaha felfoghatók –, ha nem látjuk meg azt a nagyobb történetet, amely a szemünk előtt bontakozik ki.

A zsidó nép történetéhez azonban a szabadulás reménysége is hozzátartozik. Történeteinkben újra és újra megjelenik a várakozás a Messiásra, aki elhozza a megváltást. És reményt ad az is, amikor visszatekintünk mindarra a borzalomra, amin keresztülmentünk, és mégis azt mondhatjuk: még mindig itt vagyunk.

Jeremiás próféta így magyarázza a zsidó nép fennmaradását:

„Ezt mondja az Úr, a ki adta a napot, hogy világítson nappal, a ki törvényt [szabott] a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel, a ki felháborítja a tengert és annak habjai zúgnak, Seregek Ura az ő neve:

Ha eltünnek e törvények elõlem, azt mondja az Úr, az Izráelnek magva is megszakad, hogy soha én előttem nép ne legyen.

Ezt mondja az Úr: Ha megmérhetik az egeket ott fenn, és itt alant kifürkészhetik a föld fundamentomait: én is megútálom Izráelnek minden magvát, mindazokért, a miket cselekedtek, azt mondja az Úr!”
(Jeremiás 31:35–37, Károli)

„Mindazokért, a miket cselekedtek.” Még a bűneink sem elegendőek ahhoz, hogy a zsidó nép megszűnjön létezni. Jeremiás szavai szerint ehhez a nap, a hold és a csillagok rendjének kellene megszűnnie.

Október 7-e nemzeti trauma volt.² De a trauma, a poszttraumás stressz és a szorongás közepette – és miközben egyesek életében már a gyógyulás is elkezdődött – még mindig van reményünk.

Ám Jiszráél Cháj – עם ישראל חי. „Izrael népe él.”

Október 7-e óta ennek a reménynek már kézzelfogható jelei is vannak. A traumafeldolgozást segítő programok sokak számára jelentettek segítséget, bár sok ember előtt még hosszú út áll.³ Sapir Cohen és Sasha Troufanov, akik mindketten túszként élték át október 7-e következményeit, 2026 júliusában összeházasodtak.⁴ Ez csupán egy apró, de erőteljes emlékeztető arra, hogy a tragédiát élet és áldás is követheti.

Az október 7-e utáni út nem könnyű. Mégis továbbmegyünk, és továbbra is számtalan módon lehetünk áldássá a világ számára. És ahogy sokan vallják, mindenekelőtt Jézusban – abban a Messiásban, aki együtt szenvedett zsidó népével, a megváltás reménységét felkínálva.