A legtöbb zsidó számára az „evangélium” kifejezés valami goj (nem zsidó) dolognak tűnik. Talán valami köze van Jézushoz.

Az „evangélium” kifejezés valójában a Tanakh (Ószövetség) irataiban jelenik meg először. Héberül ez a szó ‘beszora’, és olyan versekben található meg, mint például a 2 Királyok 7:9. A kapcsolódó ‘mebaszer’ szó azt jelenti, hogy valaki jó hírt hoz (mint például Jesájá/Ézsaiás 52:7). A ‘beszora’ szó valódi jelentése „jó hír”: annak bejelentése, hogy Isten meg fogja menteni népét ellenségeitől, illetve, hogy velük lesz.

Jézus idejében értették a jelentést

Első századi zsidóként nem meglepő, hogy Jézus használta ezt a szót:

„Jézus Galileába jött, hirdette Isten evangéliumát, és azt mondta: »Eljött az idő, és közel van Isten országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!«” (Márk 1:14–15)

A ‘beszora’ (evangélium) egy különleges kifejezés volt, amely az ókori világ életéből származott. Amikor a háborúk és a betörések gyakoriak voltak, és a hírek lassan terjedtek, a győzelemről és a békéről szóló híradások rendkívül jelentősek voltak. Amikor a király legyőzte ellenségeit, vagy amikor új királyt koronáztak, a hír futótűzként terjedt el a király egész birodalmában: ez volt a ‘beszora’, vagyis jó hír.¹

“Ez a szó egy fontos új valóságot jelentett a nemzet számára.”

Ezek a bejelentések annyira gyakoriak és fontosak voltak, hogy sok nyelvben volt rájuk egy külön szó.² Hasonlóan ahhoz, ahogy ma a „választási eredmények” kifejezést használjuk. Ez a szó egy fontos új valóságot jelentett a nemzet számára.

De míg a mi választási eredményeink jók vagy rosszak lehetnek, az ókori bejelentések mindig jó hírek voltak!

A Tanakhban, ahol ideális esetben maga Isten Izrael királya³, a ‘beszora’ (jó hír / evangélium) jelentése inkább Istenre volt értendő, mintsem a nemzeti vezetőkre. Így amikor Jesájá/Ézsaiás próféta egy olyan napról beszél, amikor Isten megbocsátja Izrael bűneit és megmenti a nemzetet ellenségeitől, ő egy evangélium bejelentését várja:

Milyen szépek a hegyeken azoknak a lábai, akik békét hirdetnek, akik jó hírt hoznak, akik üdvösséget hirdetnek, akik Sionnak mondják: „Istened uralkodik!” (Jesájá/Ézsaiás 52:7)⁴

 A várva várt Királyság

Az első századi Izraelben, amikor a zsidók pogány uralkodók elnyomása alatt nyögtek, az emberek vágyakoztak arra, hogy Isten királysága végre megjelenjen, Ézsaiás és mások hasonló szavai mélyen megérintették őket.

És pontosan ezt hirdeti Jézus az Újszövetségben. Az „evangélium” jó hír a zsidó nép számára (lásd Lukács 1:46–55, 67–79 az Újszövetségben)! Isten hatalmas módon fog cselekedni, hogy megmentse Izráelt ellenségeitől. Ezért felszólította az embereket, hogy forduljanak el bűneiktől és higgyenek az evangéliumban.

A zsidó hagyomány egyik fő érve Jézus messiási mivolta ellen az, hogy ő nem hozott békét, és nem pusztította el Izrael ellenségeit. Valójában a zsidó történelem egyik központi eseménye az, hogy a rómaiak 70-ben elpusztították a templomot és Jeruzsálem nagy részét. Ezt megelőzően Jézust keresztre feszítették – hát milyen jó hír volt ez?

“Nem a pogány elnyomók voltak Izrael problémáinak kiváltó okai.”

A válasz az, hogy nem a pogány elnyomók voltak Izrael problémáinak kiváltó okai. Izrael története a Bibliában világossá teszi, hogy a zsidó népet azért nyomták el, mert nem engedelmeskedtek Istennek, ami arra késztette Istent, hogy más nemzeteknek engedélyt adjon az Izrael feletti uralkodásra. Ez azt jelenti, hogy Izrael legnagyobb ellensége a bűn, ami mindannyiunkat sújt, legyünk akár zsidók, akár pogányok. A bűn az oka minden emberi gonoszságnak a világon, ami háborúkhoz, viszályokhoz, éhínségekhez és végső soron a halálhoz vezet. És ez volt a végső oka annak, hogy Róma elnyomta Izraelt.

Más szavakkal, a pogány elnyomók megdöntése önmagában nem hozta volna el Isten országát. Ahhoz, hogy békét lássunk a világban, először is bűneinkre kell bocsánatot nyernünk. Ez hozza el azt a szükséges salomot (békét) a szívünkben, amely olyan emberekké formál, akik Isten salomját elvihetik a világ többi részére. És ezt tette lehetővé Jézus a halálával és feltámadásával.

A kétrészes terv

A megbocsátáson túl Jézus jobb emberekké is tesz minket. Amikor elismerjük őt Messiásnak, és a kezébe tesszük az életünket, Isten a Szent Szellemét helyezi a szívünkbe (lásd Jechezkél/Ezékiel 36:26–27). Ez lassan átalakít minket olyan önzetlen emberekké, amilyennek az Isten eredeti terve szerint lennünk kell.

A Jézusban hívők számára a Messiás evangéliuma mindig két részből állt. Ünnepeljük azt a tényt, hogy Jesua engesztelést szerzett a bűneinkre, és megadta nekünk Isten Szellemének, a Ruachnak ajándékát. Másrészt, várjuk azt a napot, amikor Jesua újra eljön, és elhozza végső királyságát a földre.

Ez a kétrészes terv nem felelt meg annak, ahogyan az első századi zsidók elképzelték a dolgok alakulását. A legtöbbjük azt várta, hogy a Messiás elpusztítja Izrael ellenségeit, és tartós békét hoz. Jézus azonban azt állította, hogy a Tóra és a próféták valójában azt jelentették ki nekünk, hogy a Messiásnak először szenvednie kell a bűnökért, mielőtt királyként eljön, hogy uralkodjon. Jézus követői ezt a messiási programot hirdették a diaszpóra zsinagógáiban (például ApCsel 13:13–43).⁵

“Izrael felkent királya diadalmaskodott a bűn és a halál minden hatalmán.”

Sok modern keresztény számára az „evangélium” szó egyszerűen azt jelenti, hogy „Jézus meghalt a bűneinkért, hogy békességünk lehessen Istennel”. Ez nem helytelen, de kihagy egy alapvető gondolatot: az első században az evangélium egy király győzelmének jó híre volt. A Messiás szó (héberül Mashiach, „a felkent”, görögül Krisztosz, Krisztus) mindenekelőtt egy királyra utal. Jézus halála engesztelést szerez Izrael bűneiért, mert ő Izrael királya. Engesztelést szerez az egész emberiség bűneiért is, mert Izrael az a szövetséges nép, amelyet Isten arra választott ki, hogy általuk helyreállítsa kapcsolatát az egész világgal.

Az evangélium az a jó hír, hogy Izrael felkent királya diadalmaskodott a bűn és a halál minden hatalma felett. Megszüntette a bűn átkát. Megnyitotta az utat népe megszabadításához. És most szeretetet és megváltást kínál mindannyiunknak, bűnösöknek – zsidóknak és pogányoknak egyaránt –, akik belé vetjük bizodalmunkat.