Az 1825. április 11-én született Lichtenstein Izsák ortodox rabbi több mint 35 éven át a magyarországi tápiószelei körzet rabbija volt. 60 évesen nyilvánosan kinyilvánította hitét, hogy Jesua (Jézus) a zsidó Messiás. Körzeti rabbiként töltött utolsó éveiben nyíltan beszélt erről a közösségében. Mégsem követelték a távozását, hanem azért harcolt a gyülekezet, hogy a rabbijuk maradhasson!

 A szembesítés

Amikor Lichtenstein fiatal rabbi volt, a tápiószelei zsidó hitközség iskolaigazgatója mutatott neki egy Bibliát, amely az Újszövetség német fordítását tartalmazta. David Baron ezt írja:

„A rabbi, aki azelőtt csak a héber Ószövetséget ismerte, az Újszövetség pedig soha életében nem került a kezébe, ránézett a címlapra, és a »Jézus Krisztus« szavakat látva gyűlölet és harag lobbant fel a szívében. Élesen megdorgálta a fiatalembert, amiért ilyen könyv volt a birtokában, és elvette tőle... Furcsa módon, a rabbi ahelyett, hogy megsemmisítette volna a könyvet, vagy kitépte és elégette volna az Újszövetséget, a könyvtárában egy polc egyik sarkába tette. Ott állt ez a drága kincs harminc évig elfeledve és olvasatlanul!¹

Lichtenstein rabbi végül a következőképpen ismerte meg Jesua kijelentéseit: 1882. április 1-jén a tizennégy éves Solymosi Esztert, egy keresztény parasztlányt Tiszaeszlár városából útnak indították egy feladattal. Amikor a lány nem tért vissza, antiszemita vezetők azt a pletykát terjesztették el, hogy a zsidók ölték meg, hogy a vérét az április 4-ére eső Pészah ünnepén használják fel.

Hamis vádak

Az ügy bíróság elé került, ahol tizenhárom zsidó embert vádoltak meg Eszter meggyilkolásával. Tizenöt hónapot töltöttek börtönben, mielőtt a vádak hamisnak bizonyultak, és felmentették őket.

Lichtenstein így írt az esetről:

Furcsa módon a szörnyű tiszaeszlári vérvád volt az, ami először vonzott az Újszövetség olvasására. Ez a per a zsidók összes ellenségét előhozta leshelyéről, és ismét, mint a régi időkben, visszhangzott a kiáltás: „Halál a zsidóra!”. Az őrjöngés túlzott volt, és a főkolomposok között sokan voltak, akik Krisztus nevét és az Ő tanítását használták köpenyként, hogy elfedjék utálatos tetteiket. Az embereknek ezek a gonosz cselekedetei, akik Krisztus nevét csak azért viselték, hogy gonosz terveiket előmozdítsák, felháborodást váltottak ki az igaz keresztényekből, akik lángoló tollal és figyelmeztető hangon elítélték az antiszemiták hazug dühöngését. Az utóbbiak által a zsidók védelmében írt cikkekben gyakran találkoztam olyan passzusokkal, ahol Krisztusról úgy beszéltek, mint aki örömet hoz az embereknek, mint a Béke Fejedelméről és a Megváltóról.²

Baron ír részletesen arról, hogy mi történt ezután:

Lichtenstein rabbi lelkében titkos vágy támadt, hogy saját maga vizsgálja meg a kereszténység elveit... Egy nap, könyvtárát átnézve, rábukkant arra a régi és rég elfeledett könyvre, amelyet haragjában harminc évvel ezelőtt vett el a tanítótól. Olvasni kezdte, eleinte félelemmel és reszketéssel, szíve tele volt előítéletekkel.³

Lichtenstein azonban leírta saját élményét, amikor tovább olvasott:

Az Újszövetséget a büszkeség, a mértéktelen önzés, a gyűlölet, a legrosszabb fajta erőszak legmocskosabb forrásának bélyegeztem meg; de... úgy éreztem, hogy különös és csodálatos módon magával ragadott. Hirtelen tisztaság, világosság villant át lelkemben; szemem döbbenten nézett a távolba, mint amikor áramütés hatására a vak ember szeméről lehullanak a pikkelyek. Ez olyan bátorító volt számomra, mint az egészség a súlyos betegségben szenvedőnek, mint a szabadság a bilincsbe vert fogolynak; mert töviseket kerestem és rózsákat szedtem, kavicsok helyett gyöngyöket fedeztem fel – mennyei kincseket; gyűlölet helyett szeretetet; bosszú helyett megbocsátást; rabság helyett szabadságot; gőg helyett alázatot; ellenségeskedés helyett megbékélést; halál helyett életet – üdvösséget, feltámadást.⁴

A titok kiderül

Két vagy három évig a szívébe zárva tartotta a Jesuába vetett hitét. Lichtenstein azonban anélkül, hogy Jesua nevét említette volna, elkezdte elmondani tanításait és magyarázni példabeszédeit. Gyülekezete észrevette, hogy változás állt be benne, de nem tudták megállapítani a forrását. Végül egy szombaton nyíltan elmondta nekik: hisz abban, hogy Jesua Izrael megígért Messiása.⁵

Lichtenstein három röpiratot adott ki, amelyekben új hitét hirdette. Amikor az osztrák-magyar rabbik elolvasták a röpiratokat, azt a hírt kezdték terjeszteni, hogy a röpiratokat valójában egy misszionárius írta, és Lichtenstein nevét csatolta hozzájuk. Amikor ez a vád hamisnak bizonyult, azt állították, hogy Nagy-Britannia kormánya angol misszionáriusokon keresztül támogatta Lichtensteint a röpiratok megírásában. Amikor ez is hamisnak bizonyult, felszólították, hogy vonja vissza.

„Uraim” - válaszolta - „a legnagyobb örömmel visszavonom, ha meggyőznek arról, hogy tévedtem”. Elmondta nekik, hogy az Újszövetségből prédikálva semmi olyat nem tanított, ami Mózessel és a prófétákkal ellentétes.⁶

Kísérlet a kiűzésre

A zsidó vezetők ki akarták utasítani a zsinagógából, de Lichtenstein tudta, hogy mivel a zsidó közösségek Magyarországon jellemzően alulról szerveződtek, és – a 19. században még – minden helyi hitközség teljes autonómiával rendelkezett, ezt csak saját tápiószelei közösségének kérésére tehetik meg. Csaknem hat éven át továbbra is ott szolgált rabbiként.

Baron így jellemezte ezt az időszakot:

Saját közösségének tagjai megható módon ragaszkodtak hozzá. Óriási nyomást gyakoroltak rájuk, hogy rabbijuk eltávolítását kérjék, de eredménytelenül. Végül a többi magyarországi zsidó, különösen a budapestiek a tápiószelei zsidó kereskedők bojkottálásával a rabbi közösségének egy részét csődbe juttatta. Ők azonban továbbra is kitartottak mellette, és nem kétséges, hogy legalábbis néhányan ugyanarra a hitbéli meggyőződésre jutottak, mint rabbijuk.⁷

Végül, miután Lichtenstein maga elszegényedett abbéli igyekezetében, hogy megmentse gyülekezete néhány tagját az anyagi összeomlástól, az elszenvedett üldöztetéstől pedig megroppant az egészsége, 67 éves korában önként lemondott a körzeti rabbi pozíciójáról, és Budapesten telepedett le. Ott is könyörtelenül zaklatták, ahogy ezt Henry Einspruchnál olvashatjuk:

Az utcán követték, sőt fizikailag is megtámadták. A borbélyát 50 koronával lefizették, hogy szép szakállát eltorzítsa. Háziura szigorúan figyelt mindenkit, aki meglátogatta, és jelentette a rabbinikus hatóságoknak.⁸

Lichtenstein rabbi egy levelében, amelyben legidősebb fiának, Dr. Emmanuel Lichtensteinnek magyarázta újonnan megtalált hitét, azt írta:

Különösen az Újszövetséget, amely előrehaladott korunkban a leginkább alkalmas arra, hogy új fényt vessen Cionra, még mindig teljesen figyelmen kívül hagyják. Ezért kutassátok szorgalmasan a Bibliát, olvassátok nyitott elmével a prófétákat, tanuljátok meg előítéletek nélkül megérteni az Újszövetséget, és meg fogtok győződni arról, hogy az örök igazságok elválaszthatatlan kapcsolatban állnak egymással, és hogy még azok is, amelyek látszólag a legnagyobb ellentmondásban vannak egymással, kiegészítik és magyarázzák egymást.⁹

Lichtenstein rabbi 1908. október 16-án, 83 éves korában halt meg. Egyik röpiratában ezt a kihívást fogalmazta meg:

„Ha Ő [Jesua] nem a Messiás,

akkor ki Ő?”¹⁰

Ezen a kérdésen ma is érdemes elgondolkodni.