Szukkot, az élő víz ígérete

Gyümölcsszüret az ókori Izraelben

Amikor véget ér a nyár, elérkezik az utolsó nagy betakarítás ideje. Fürge kezek szedik le a szőlőfürtöket a tőkékről. A termés egy részét kiterítik a napra, hogy édes mazsolává aszalódjon. Hatalmas mennyiségű szőlőt préselnek ki, levét pedig nagy agyagedényekben tárolják addig, amíg el nem jön az ideje, hogy tömlőkbe töltsék, ahol befejeződik az erjedés. Mindenki várja a bőséges bortermést, amely Dávid király szavai szerint megvidámítja az ember szívét (Zsoltárok 104:15).

A család apraja-nagyja részt vesz a föld gyümölcseinek begyűjtésében – annak a termésnek a betakarításában, amelyről Isten gondoskodott népe számára. A gyerekek nagy kosarakat töltenek meg fügével és datolyával. Ezekből később édes gyümölcslepények készülnek a következő hónapokra; a datolya egy részéből pedig sűrű, édes szirupot: datolyamézet főznek.

Az alma illatától összefut a nyál az ember szájában, a gránátalma élénkpiros foltjai pedig arról árulkodnak, hogy néhányan már meg is kóstolták a termést, hogy „ízleljék és lássák, hogy jó az Úr” (Zsoltárok 34:8).

Ezután következik az olajbogyó szürete. A teraszos domboldalakon álló, sötétzöld lombú olajfák roskadoznak az érett, fekete terméstől. Mindenki bekapcsolódik a kimerítő, mégis örömteli munkába. Rengeteg olajbogyót gyűjtenek össze, majd az olajprés hatalmas köve alatt összezúzzák, hogy kinyerjék belőle az értékes olajat. Ezzel főznek, ezt használják a mécsesekben, és embereket is ezzel kennek fel a szolgálatra. Az olaj emellett szappanok és a sebek kezelésére szolgáló gyógyító kenőcsök alapanyaga is.

A betakarítás öröme arra indítja az embereket, hogy hálával gondoljanak mindarra, amiről Isten gondoskodott népe számára. Ebben az örömteli időszakban ünneplik a bibliai sátrak ünnepét, hág Szukkotot.

Az ünnepről a 3 Mózes/Vájjikrá 23:33–35 és 39–43 rendelkezik:

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izraél fiaihoz, mondván: Tizenötödik napján a hetedik hónapnak sátrak ünnepe legyen hét napig az Örökkévalónak. Az első napon szent gyülekezés, semmi szolgai munkát ne végezzetek. […] Bizony, tizenötödik napján a hetedik hónapnak, midőn betakarítjátok az országnak termését, ünnepeljétek az Örökkévaló ünnepét hét napig; az első napon nyugalom és a nyolcadik napon nyugalom. Vegyétek magatoknak az első napon díszes fa gyümölcsét, pálmaágakat, sűrű lombú fának ágát és patakmenti fűzfaágakat, és örvendezzetek az Örökkévaló, a ti Istenetek színe előtt hét napig. Ünnepeljétek azt ünnepül az Örökkévalónak hét napig az évben; örök törvény az nemzedékeiteken át, a hetedik hónapban ünnepeljétek azt. Sátrakban lakjatok hét napig, minden bennszülött Izraélben lakjék sátrakban. Hogy megtudják nemzedékeitek, hogy sátrakban lakattam Izraél fiait, midőn kivezettem őket Egyiptom országából; én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek.”

A 4 Mózes/Bemidbar 29. fejezete részletesebben is leírja a Szukkot idején bemutatott áldozatokat és égőáldozatokat. Az első napon – a templomi mindennapi áldozatokon felül – tizenhárom bikát, két kost és tizennégy hím bárányt áldoztak fel, valamint egy kecskebakot bűnért való áldozatul. A bikák száma napról napra eggyel csökkent, így a hetedik nap végére összesen hetven bikát mutattak be. A nyolcadik napon már csak egyetlen bikát áldoztak.

A 109. Zsoltárhoz kapcsolódó midrás szerint a hetven bika a világ hetven népéért bemutatott áldozatot jelképezte, míg a nyolcadik napon feláldozott egyetlen bika Izraelért szólt.¹ Ennek az értelmezésnek nincs közvetlen bibliai alapja², mégis érdekes gondolat, mert arra utal, hogy az ókori rabbik értelmezésében Isten nemcsak Izrael, hanem valamennyi nép számára engesztelést akar biztosítani. Az áldozat tehát nem csupán mellékes része volt a betakarítás ünnepének, hanem annak egyik központi eleme.

Melyek az ünnep központi elemei?

Szukkot a betakarítás befejezése után, az új mezőgazdasági év kezdete előtt következik. Ez az időszak egyszerre ad lehetőséget a jól megérdemelt pihenésre és arra, hogy őszinte örömmel adjunk hálát mindazért, amiről Isten gondoskodott népe számára.

Arra is emlékeztet bennünket, zsidó embereket, hogyan gondoskodott rólunk Isten, miután megszabadított bennünket az egyiptomi szolgaságból. Felidézzük azt a negyven évet, amikor népünk a pusztában vándorolt, és mindenben Isten gondviselésére volt utalva. Ezért parancsolta meg Isten Izraelnek, hogy az ünnep idején hagyjuk el állandó otthonainkat, és költözzünk ideiglenes, törékeny hajlékokba – sátrakba, vagyis szukkákba.

Isten azért is rendelte el Szukkot ünnepét, hogy emlékeztessen bennünket: az Iránta való bizalmunk és ráutaltságunk nem ért véget azzal, hogy Izrael népe elérte az Ígéret földjét. Még a bőséges termés után is évről évre emlékeznünk kell arra, hogy földi életünk múlandó, és végső soron Isten az, Akire minden szükségünkben támaszkodhatunk.

Isten gondoskodásának ezen a nagy örömünnepén – amikor népe hálát adott jóságának bőségéért, és megpihent munkájától – számos áldozatot is bemutattak a bűnökért való engesztelésül. Az engesztelés és a bűnbocsánat hangsúlyos jelenléte arra emlékeztette a népet, hogy nemcsak testi szükségleteinkben, hanem lelki életünkben is Isten gondoskodására szorulunk.³

A második templom korában Szukkot ünneplése további hagyományokkal gazdagodott. A sátrak építéséhez használt mirtusz-, fűz- és pálmaágakat összekötötték: ebből lett a luláv, az Isten iránti hálaadás és dicséret jelképe.⁴ A lulávot a jobb kézben tartották, és Szukkot hét napján – a Sabbat kivételével – Isten előtt lengették. A bal kézben tartották az etrogot, a citromhoz hasonló citrusgyümölcsöt. Bár az etrogot a Biblia név szerint nem említi, rabbijaink hagyományosan ezt azonosították a 3 Mózes/Vájjikrá 23:40-ben szereplő „szép gyümölccsel”.

Az ünnep idején a templomi papok naponta három fontos szertartást végeztek

Az első szertartásra hajnalban került sor. A papok még napfelkelte előtt a Templom keleti kapujához vonultak. Amikor felkelt a nap, hátat fordítottak neki, és nyugat felé, a Templom irányába néztek. Ekkor kijelentették:

„Atyáink ezen a helyen kelet felé fordították arcukat, és kelet felé a napot imádták; mi azonban az Úrra emeljük tekintetünket.”

A második szertartás éjszaka zajlott. Négy hatalmas olajlámpást (a képet csak illusztrációként raktam be, itt látszik, hogy ezek nem 7 ágú menórák voltak, amire a mai olvasó gondolna) állítottak fel, amelyek beragyogták az egész templomteret. Olyan nagyok voltak, hogy ágaik valóságos fáklyákként világítottak. Kanócaikat a papok elhasználódott lenvászon ruháiból készítették.

A felvonulást kisebb fáklyák fénye kísérte, miközben az emberek táncoltak, hárfákon, lírákon, cintányérokon és más húros hangszereken játszottak. A léviták a Grádicsok énekeit, vagyis a 120–134. zsoltárokat énekelték: egy-egy zsoltárt azon a tizenöt lépcsőfokon, amely Izrael udvarától az asszonyok udvarához vezetett.

Elképzelhetjük, milyen lenyűgöző látvány lehetett: az ünnepi menet, a zene és a tánc, miközben a Templom aranyló kőfalai ragyogtak az éjszakában a fáklyák fényétől.

A harmadik mindennapos szertartás a vízáldozat, vagyis a vízkiöntés szertartása volt. Szukkot első reggelén papok ünnepélyes menete indult le a Siloám tavához, ahonnan aranyedényben vizet vittek fel a Templomhoz. Az edényben annyi vizet hoztak, amennyi az ünnep hét napjára elegendő volt.

A vizet nagy ünnepélyességgel vitték fel. Megfújták a sófárt, a Szukkotra Jeruzsálembe érkezett zarándokok pedig lulávjaikat lengették, miközben a papok körbejárták az oltárt a vízzel.

Közben elmondták a nagy Hallélt (Zsoltárok 113–118). Ezután a szolgálatot végző pap két ezüsttál tartalmát öntötte ki: az egyikben víz, a másikban bor volt.

A víz kiöntése egyszerre volt ima és az Istentől való függés kifejezése: a nép arra kérte Istent, hogy áldásként adjon esőt a földre.

Az ünnep utolsó, „nagy napján” a vízkiöntés szertartása elérte tetőpontját. A papok hétszer járták körül az oltárt, majd nagy ünnepélyességgel kiöntötték a vizet.

Ez volt Hosáná Rábá, a nagy „Hosiána!” napja – amelynek jelentése:

„Ments meg most!” – Ezen a ponton hágott a tetőfokára a nép Messiás-várása, akitől a megmentést várták.

Szukkot az Újszövetségben

Hosáná Rábá jelentős szerepet kap János evangéliumának 7. fejezetében is. Az ünnep utolsó, nagy napján – talán éppen abban a pillanatban, amikor a vizet kiöntötték – Jesua felállt, és hangosan így szólt az ünneplőkhöz:

„Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (János 7:37–38)

Képzeljük el, milyen hatást válthatott ki ez a kijelentés! A pap éppen azért öntötte ki a vizet, hogy a nép a Teremtő Istenhez forduljon, és tőle kérjen vizet, és várja a megmentést – Jesua pedig, mintha erre az imára válaszolna, arra hívta az embereket, hogy hozzá jöjjenek vízért. Ez rendkívül merész kijelentés lehetett, amely minden bizonnyal megdöbbentette a hallgatóságot.

Jesua ezzel nem kevesebbet állított, mint hogy ő maga a Teremtő. Voltak, akik felismerték tekintélyét, és nyíltan kijelentették: „Ez a Messiás.” (41. vers) Másokat viszont felháborítottak a szavai. Egyesek el akarták fogni, és istenkáromlás miatt megkövezni, mivel úgy értették, hogy Istennel teszi magát egyenlővé.

A templomőrség azonban képtelen volt kezet emelni rá. Amikor a farizeusok és a főpapok számon kérték rajtuk, miért nem fogták el Jesuát, egyszerűen így válaszoltak:

„Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!” (János 7:46)

Jesua szavai olyan mély hatást gyakoroltak a templomőrökre, hogy tekintélyével szembesülve nem tudtak fellépni ellene.

A farizeusok erre így válaszoltak: „Vajon ti is el vagytok hitetve?” Egyes vallási vezetők számára elképzelhetetlen volt, hogy Jesua állításai igazak lehetnek – hiszen ez azt jelentette volna, hogy nekik kell felülvizsgálniuk saját meggyőződésüket. Nem voltak hajlandók megkérdőjelezni azt, amit biztos tudásnak tartottak. Úgy tekintettek magukra, mint akik helyesen ismerik és értelmezik a Tórát, a tömeget pedig tudatlannak és megtévesztettnek tartották.

Ismerősen hangzik? Nem találkozunk ugyanezzel a gondolkodással ma is? Amikor Jesua személye kerül szóba, ma is hallhatunk hasonló érveket: „Túl művelt és értelmes vagyok ahhoz, hogy ilyesmiben higgyek. A hit azoknak való, akik gyengék, és szükségük van valamire, amibe kapaszkodhatnak. Egyébként is, ha mindez igaz volna, nem ismerték volna már fel a rabbik, akik nálam sokkal többet tudnak a vallásról?”

A farizeusi vezetők közül egyesek azt mondták:

„A próféta, a Messiás nem jöhet Galileából.”

Ézsaiás azonban évszázadokkal korábban éppen erről a vidékről beszélt. Nem sokkal azelőtt, hogy megjövendölte volna a Galileában felragyogó nagy világosságot, ezt írta:

„A Seregek Urát tartsátok szentnek, őt féljétek, tőle rettegjetek, akkor ő is megszentel. De Izráel két háza számára olyan kő lesz, amelybe beleütköznek, olyan szikla, amelybe belebotlanak, Jeruzsálem lakóinak pedig kelepce és csapda.” (Ézsaiás 8:13–14)

Ézsaiás ezután Galileáról beszél, Izrael földjének arról a részéről, amely Zebulon és Naftali örökségéhez tartozott. A terület fontos kereskedelmi útvonal mentén feküdt, amely Asszíriát és Babilont Egyiptommal és Észak-Afrikával kötötte össze. A környező népekkel való intenzív kapcsolat miatt idővel megvetően „a pogányok Galileájának” is nevezték.

Ézsaiás próféciája szerint azonban éppen ez a lenézett vidék részesül majd különleges megtiszteltetésben:

„A nép, mely sötétségben járt, nagy világosságot látott.” (Jesájá/Ézsaiás 9:1)

Világosság érkezik – olyan világosság, amely még a Szukkot idején fényárban úszó Templom ragyogását is felülmúlja.

Ézsaiás a nép megsokasodásáról és az öröm növekedéséről beszél – olyan örömről, mint amilyet az aratás idején éreznek –, majd így folytatja:

„Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Pele Joéc, Él Gibbor, Avi Ad, Szár Sálom” – „Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévalóság Atyja, Békesség Fejedelme.” (Jesájá/Ézsaiás 9:5)

Uralma kiterjed majd az egész földre, és soha nem ér véget. Ő hozza el a népek nagy aratását.⁵

Nem véletlen tehát, hogy Jesua éppen a Szukkot utolsó és legnagyobb napján, Hosáná Rábákor jelentette ki:

„Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék.”

Jesua úgy mutatta be magát, mint aki képes megadni azt, amiért a nép Istenhez könyörgött: ő Izrael Megváltója, aki népét a pusztán keresztül vezette. Ő a sötétségben felragyogó nagy világosság, teste pedig az a templom, amely lerombolása után ismét felépült. Önmagát adta végső bűnáldozatul, és ezzel engesztelést szerzett népének, Izraelnek és minden nemzetnek.

A 118. Zsoltár, amely a Szukkot idején énekelt nagy Hallél része, így szól:

„Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.” (Zsoltárok 118:22)

Ahogyan a nagy világosság a lenézett Galileából ragyogott fel, úgy lett az elutasított Messiás egy új templom szegletkövévé.

Mit jelent az „élő víz”?

A Messiás „élő vizet” ígért mindazoknak, akik hisznek benne. De mit jelent valójában az élő víz?

Az „élő víz” friss, folyó forrásvizet jelent. Izrael földjén a víz mindig is különösen nagy értéknek számított. Jesua idejében alapvetően háromféleképpen lehetett vízhez jutni:

Lehetett ciszternát építeni az esővíz összegyűjtésére. Ha azonban kevés eső esett – ami gyakran előfordult –, a ciszterna nem telt meg, a benne tárolt víz pedig idővel állottá vált.

Lehetett kutat ásni, ami már megbízhatóbb vízforrást jelentett.

A legértékesebb azonban a forrás volt. A friss forrásvizet tartották a legjobbnak és legédesebbnek. A föld mélyéből tört elő, és nem szűnt meg csörgedezni akkor sem, amikor más vízfolyások már kiszáradtak.

Ilyen vizet ígért Jesua. Olyan vizet, amely nem apad el, és amely valódi lelki megelégedést ad. Ez Isten jelenlétének, a Sekinának az ígérete azok számára, akik hisznek.

Sokan még soha nem ízlelték meg ezt az élő vizet. Jesua korának egyes farizeusaihoz és papjaihoz hasonlóan ma is hajlamosak vagyunk a magunk módján bölcsnek lenni. Az igazán bölcs ember azonban tanulhat abból, ami Izraellel történt a pusztai vándorlás idején.

Az Egyiptomból kivonult, húsz évnél idősebb nemzedékből mindössze ketten jutottak be az Ígéret földjére: Józsué és Káleb. Ez jól példázza azt, hogy az igazságot soha nem a többségi szavazat dönti el. És nem attól válik valami igazzá, hogy milyen tekintélyes emberek hisznek benne.

De akkor hogyan ismerhetjük fel az igazságot?

Az igazság forrása Isten, és Ő azt ígéri, hogy megismerteti Magát azokkal, akik őszintén keresik:

„És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” (Jirmeja/Jeremiás 29:13)

Jesua nagyon radikális kijelentéseket tesz önmagáról. Azt mondja: menjünk hozzá, és ő élő vizet ad mindazoknak, akik szomjaznak. Azt állítja, hogy az őszinte keresés végül hozzá vezet.

Vajon igazak ezek az állítások?

Az előttünk álló Szukkot jó alkalom arra, hogy ezt ki-ki maga fedezze fel.